A maximálisan elérhető mélység még a búvárórák esetében is többnyire csak elméleti jelzőszám, amely fokozatokat jelöl.
Ahogyan mindenki tudja, hogy a „water resistant” feliratú időmérőket jobb, ha még a mosogatáshoz is levesszük, és az „50 méterig vízálló” címke is inkább csak zuhanyozásra, semmint fejesugrásra hatalmazza fel az óra viselőjét, ugyanúgy a 300 méteres jelzés is csak annyit tudat, hogy a szerkezet alkalmas búvárkodásra. Igaz, azon belül már a magasabb szintű – azaz mélyebb –, légzőkészülékes merülésekhez is bátran használható.
Az órások sem vizezik be magukat, hogy megbizonyosodjanak egy-egy időmérő szerkezet vízállóságáról. Laboratóriumi körülmények között, egy kis vizes kamrában szimulálják a megfelelő nyomást, és általában két órán át tartják ebben az állapotban a szerkezetét, majd viszonylag gyorsan visszaállítják a légköri nyomást.
Ezt követően finoman melegítik a kísérleti tárgyat, hogy lássák, hő hatására nem látszik-e párásodás, nedvesedés a belső terében. Bár nem az óceánban vizsgálják a vízállóságot, komolyabb óráknál ügyelnek arra, hogy ne a számlapra felírt mélységnek megfelelő, hanem annál 25 százalékkal nagyobb nyomás alá helyezzék. 
A víz alatt ugyanis nem csupán a mélységnek megfelelő magasságú vízoszlop nyomásával egyenértékű, úgynevezett statikus nyomás nehezedik az órákra, hanem a víz vagy az óra mozgásából adódó dinamikus nyomás is.
A kisebb mélységekre ajánlott, egyszerűbb időmérők vízállóságát az ISO 2281-es, míg a valódi búvárórák képességeit 20 éve a jóval komolyabb, ISO 6425-ös szabvány alapján tesztelik. Ez utóbbiba nemcsak az említett nyomáspróba tartozik bele, hanem az óraszerkezetek további „kínzása” is. Külön vizsgálják például az esetleges oxidációs elváltozásokat sós (tengeri) víz hatására (24 órán keresztül), és dupla ilyen hosszú ideig figyelik, hogy hajlamos-e a beázásra (30 centiméternyi csapvizes medencében).
De el kell viselnie a szerkezetnek az erős mágneses mező hatását, a 3 kilogrammos kalapács ütéseit (több oldalról), és a „hősokkot” is, vagyis hogy egymás után 10-10 percre 5, illetve 40 Celsius-fokos vízbe merítik. Ez utóbbi teszteket egyébként csak egy-egy modell megfelelő számú mintáján végzik el, míg a nyomáspróbát a komoly búvárórák minden egyes darabján.
Az efféle extrém igénybevételt a nemes anyagok többsége nemigen bírja, ezért az igazi vízálló szerkezetek házát acélból vagy titánból készítik, az üvegét pedig kristályból.
A kereskedelmi forgalomban kapható „legvízállóbb” óra, a Guinness-rekordot is tartó CX Swiss Military Watch 20 000 Feet számlapját például titánház és egy centiméter vastagságú zafír kristályüveg védi az akár 600 atmoszférás (!) nyomástól. Hat kilométerre ugyan aligha merülne bárki is alá, a gyártó mégis lejuttatott egy órát ebbe a mélységbe, hogy bizonyítsa szavahihetőségét. De a honlapján közzétett videóban a svájci cég vízágyúval és robbantással is jelzi, hogy nem hétköznapi igénybevételre szánja a termékét.
Az sem mindegy – hangsúlyozzák szakírók –, hogy milyen acélból van egy búváróra. Merthogy nagy különbségek lehetnek azok között is korrózióvédelem és egyéb tulajdonságok szempontjából. A Rolex például egyik ikonikus modelljéhez, a Deepsea-hez – amely a számlapja szerint 3900 méteres mélységben is használható, egy különleges, kísérleti darabja pedig James Cameron rendezővel megjárta a Mariana-árkot is – a 904L kódnevű rozsdamentes acélból készíti az óraházat, amely a benne lévő krómnak, molibdénnek és nikkelnek köszönhetően kivételesen ellenálló a korrózióval szemben.
A frankfurti Sinn Spezialuhren cég UX SDR nevű óráját pedig német tengeralattjáró-acélból gyártják.
A robusztus ház mellé az igazán nagy mélységekbe szánt órákat gyakran héliumszeleppel is ellátják, ami a fellépő nyomáskülönbséget hivatott kiegyenlíteni.
Ennek a pici, de fontos technikai újításnak a bevezetését a Doxa Sub 300 modelljéhez kötik, amelyet a legendás tengerkutató, Jacques Cousteau és csapata is használt egy ideig. De a vízállóság érdekében arra is ügyelnek a gyártók, hogy menet közben ne lehessen összevissza tekergetni az órákat: a korona általában csavaros szerkezetű, vagyis csak akkor lehet általa megmozdítani a mutatókat, ha előbb – mint egy kupakot – kicsavarják.
Ezt a bevált megoldást a bevezetőben említett Richard Mille-modell egy biztonsági retesszel váltja ki.
Csavargatásra amúgy is csak a lünettát, a számlap körüli gyűrűt ajánlják, amely a merülési idő mérésére is szolgál, és a búvárórákon csak egy irányba lehet forgatni, nehogy véletlenül elszámoljon valamit a békaember. Vannak azért elérhető és víz alatti üzemmódban is használható komplikációk. 
OSZD MEG másokkal is!
