Amikor majdnem "megették" a nagy múltú svájci óraipart.
Az A. Lange und Söhne Langematic Perpetual egy igazi gyöngyszem. Egyszer beállítod és gyakorlatilag soha nem kell újraállítani a dátumot, soha.
Kivéve persze ha szervizben van, amit mondjuk ötévente illik megejteni és ha azt vesszük, hogy ez a 38.5mm átmérőjű, rózsaarany tokozású műremek, ami alig több, mint 10mm vastag és a saját gyártású L922.1-es szerkezet hajtja és mindemellé 63 000 amerikai dollárba kerül, akkor számíthatunk rá, hogy egy pár autó ára elröppen az életciklusa alatt.
Persze a komplikációk vastagon megérik az árukat, a krokodilbőr szíj meg szemetgyönyörködtető a nyomtatott bőrmintás borjúbőr szíjak után. Egyszerűen hihetetlen, hogy sikerült 43 csapágykövet belezsúfolni. Megismételhetetlen darab. A holdfázis komplikáció hihetetlenül különlegessé teszi:
Az egyik legöncélúbb és leghaszontalanabb dolog, amit órában el lehet képzelni a keringő bolygók után.
Az órák koporsójába nem az okostelefonok verték bele az utolsó szöget, hanem épp ellenkezőleg: a telefonok adtak új lendületet annak, hogy emberek érdeklődjenek megint a csuklójukra rögzíthető időmérők iránt, mindezt az okosórákán keresztül. Az okosóráknak nem vagyok sem nagy ismerője, se nagy rajongója. Elismerem a létjogosultságukat és csak üdvözölni tudom a létezésüket, mert rajtuk keresztül az emberek elkezdik keresni a minőségi mechanikus órákat. Egyes gyártók odáig jutottak, hogy a legfontosabb funkciókat (mint például az értesítések) beépítették az automata óráik szíjába.
A Frederique Constant forgalmaz például ilyen szíjat és remélem hamarosan el tudom mesélni, hogy milyen.
De az okosóra-okosszíj vonal egy relatíve új dolog. És ironikus módon az okostelefonok pont azt a piacot ölik, amit a kvarcórák domináltak az utóbbi évtizedekben.
A mechanikus órák brutális kivégzése az 1960-as évek utolsó hetében történt: a Seiko bemutatta az Astront 1969. december 25-én, Tokyoban.
Olyasmi lehetett az élmény, mint amikor az Alderaant felrobbantotta a Halálcsillag. Milliók sikoltottak fel egyszerre rémületükben és akadt meg a bejgli és a flódni a svájci torkokon a vacsoraasztaloknál. Az elővigyázatlanabbak nem rémültek halálra az első pillanatban, mert az Astron egy Corolla árába került, 450 000 yenbe. Nem tudhatták akkor még, hogy a legolcsóbb és egyben legfaszább valaha készült kronográf, a Casio F-91W pár év múlva úgy fog odabaszni minden létező manufaktúrának, hogy a fal adja a másikat, nagyjából egy üveg szar whisky áráért.
8192 hertzen pulzáló kis oszcillátorának a dübörgése Bázelig hallatszott, napi öt másodpercen belüli pontosságot ígérve. 1971-ig nem kezdték el a sorozatgyártását, akkor azonban megjelent az óra.
1972-ben a Hamilton kihozta a Pulsart, ami teljesen digitális volt: olyan coolness faktor volt, mint a maga idejében az iPhone. Vörösen világító számaitól elalélt mindenki.
Eddigre minden japán gyártó kvarcórákat csinált és a legjobb ebben a Seiko volt. Addigra már a gésák is csak tranzisztort csináltak. A Casio G-Shockos ámokfutása csak később kezdődött, 1978-ban jöttek ki az első óráikkal, a Citizen pedig negyedakkora volt akkoriban, mint a Seiko.
Akik nem szarakodtak, annyira durván belemerültek az analóg és digitális kvarc technológiába, hogy az példa nélküli: kihozták az első LCD órájukat 1973-ban, az első multifunkciós digitális órájukat 1975-ben. Mindenki sírt nekik, hogy csináljanak nekik LED-es órákat, mert az a tuti, de ők beintettek, mondván hogy a LED az szarcsi.
Manapság az órák 97%-a kvarc, 2015-ben 1.46 milliárd órát gyártottak.
A forgalomban lévő órák 1.7%-a jön Svájcból, de ezek teszik ki a forgalomban lévő órák értékének 57.5%-át.
OSZD MEG másokkal is!
