A szerkezet, amire az Apollo-11 űrhajósai az életüket is rábízták: Omega

Az óragyártóknak, akik jelentkeztek az űrhivatal pályázatára, komoly előírásoknak kellett megfelelniük – nem véletlenül.

Az űrhajósok nem a randevújukról való késést kockáztatták, ha pontatlan órát hordtak, hanem a berendezések tönkretételét, az erőforrásaik elherdálását vagy az elszökő levegő okozta halált.

Cikkünkben most bemutatjuk az órát, amire az asztronauták nemcsak a misszió sikerét, hanem az életüket is rábízták.

Az 50 évvel ezelőtti holdra szállás az emberiség történetének egyik legnagyobb tette, és mint olyan, minden fejlesztési területről maximális teljesítményt igényelt.

Az amerikai állam akkori árfolyamon számítva dollármilliárdokat költött az Apollo-programokra, ez ma is elképesztően sok pénznek számít, fél évszázaddal ezelőtt pedig pláne az volt.



A NASA legszigorúbb általános előírása, hogy minden eszközt, amit a misszió során használnak, hitelesíteni kell. Ez azt jelentette, hogy minden tárgyat, minden alkatrészt, minden apró kiegészítőt többször teszteltek, még az olyan látszólag jelentéktelen dolgokat is, mint a tollakat.

A NASA pályázatán egyes források szerint négy nagy gyártó indult.

Hivatalosan soha nem erősítették meg, hogy kik voltak a jelentkezők, de tudni lehet, hogy bejelentkezett három amerikai kötődésű cég: a főként katonai órákat és célzóberendezéseket gyártó Benrus, az azóta sváci tulajdonba kerülő, de eredetileg pennsylvaniai gyökerekkel rendelkező Hamilton és a New York-i Bulova, amelyet azóta a japán Citizen Group birtokol.

Az indulók között volt még egy svájci vállalat is, az Omega.

Az időmérők számára a NASA egy négy részből álló tesztsorozatot állított össze, a próbák során többek között azt vizsgálták, milyen az órák hő -és nyomástűrő képessége.

Erre azért volt szükség, mert az űrhajósok ezeket az eszközöket nemcsak az fedélzeten, hanem kint az űrben és a hold felszínén is viselték. Akkoriban a fedélzeti kommunikáció közel sem volt gördülékeny, az űrhajósok sokszor maradtak egyedül központi irányítás vagy digitális időmérő nélkül.

Ezekben a helyzetekben semmi másra nem hagyatkozhattak, csak a náluk lévő órára. A NASA számára ezért volt kiemelt fontosságú, hogy minden asztronauta csuklóján egy zord körülmények között is pontosan működő óra legyen.



A jelentkező cégek termékeinek összesen négy teszten kellett megfelelniük, ha az órák csak egyetlen próbán elbuktak, akkor kiestek a további versenyből. A megpróbáltatások végül csak egyetlen óra vette akadály nélkül: az Omega Speedmaster.

Apollo 11 sikere után az órából ikon lett, a Speedmaster lett a NASA és az űrhajósok órája. Érdekes, hogy valójában csak képletesen lett az, mivel a misszió után hősként hazatérő asztronautáknak vissza kellett szolgáltatniuk az óráikat, mivel azok a NASA tulajdonát képezték.


A küldetésről számos fotó készült, amelyeken az űrhajósok az űrruhájukon kívül hordták az órát, de a leszállóegységben már a csuklójukon volt. Az Omega a hordhatóságot úgy oldotta meg, hogy egy speciális NATO szíjat terveztek, amely olyan hosszú volt, hogy rá lehetett tekerni a védőfelszerelésre is.

A beszámolók szerint Neil Armstrong az első holdséta alkalmával a leszállóegysében hagyta az Omegáját, így lett Aldrin ST105.012-es referenciaszámú Speedmastere az első óra a Holdon.



OSZD MEG másokkal is!